orsi főz
Egészen gyerekkoromra vissza tudom vezetni a főzés és az evés szeretetét. Olyan 4-5 éves lehettem talán, amikor már a hokedlin állva paníroztam a rántott húst és imádtam, hogy akár az öklömet is ki lehetett volna rántani, akkora mócsing lett rajta a végére. Valahol itt kezdődött minden…
Aztán ott folytatódott, hogy kamasz koromra sikerült igen válogatóssá válnom. A szüleim mindketten remek szakácsok, mindig nagyon finomakat főztek, csak akkoriban nekem épp semmi nem volt jó. Ezért aztán mikor ráuntam a szendvicsre, inkább megtanultam főzni, és egyre jobban szerettem a konyhában sürögni-forogni.
Enni mindig is szerettem. A gyerekkori képeim közt van, amin nyakig tejfölös vagy épp fülig Nutellás vagyok, vagy egy kilós kenyeret fogok az ölemben (ami alig kisebb nálam), és próbálok belőle kitépni egy nagyobbacska darabot. Családi legenda, hogy a nagymamám által lelkesen, csak nekem elkészített tejbegríz helyett a csípős halászlevet választottam a vasárnapi ebédnél.
Azt hiszem, a családomnak köszönhetek mindent. Nálunk mindenki jól főz és mindenki imádja a hasát. Ebben nőttem fel, miért pont én különböznék, nem igaz? ☺ Mára azonban igazi hedonistává értem, aki imád mindent megkóstolni, kipróbálni, és enni-enni-enni sokat, sokszor, bármikor.
Nem vagyok egy salátás lány, nem figyelek az egészséges táplálkozásra, nem diétázom. Most még örülhetek, mert ez nem különösebben látszik rajtam (a sport hiánya annál inkább). Igen, tudom, majd elmúlik, még pár év és ennek vége, leszek én még kövér ember, stb. Ezt már sokszor meghallgattam.
Viszont annál, hogy nem nagyon vannak rajtam plusz kilók csak egy dolognak örülök jobban: hogy nincs semmilyen ételérzékenységem. (Most ezt lekopogtam.) És amíg nem is lesz, addig marad a hedonista életmód. Körülöttem már szinte nincs is olyan ember, akinek ne lenne glutén-, tojás-, tej-, élesztő-, laktóz allergiája/érzékenysége, inzulin rezisztenciája, cukorbetegsége, és még isten tudja milyen baja. Ha ezt a statisztikát veszem alapul, egyszer talán engem is utolér a vesztem, addig viszont eszek! Mindent és sokat!
Épp ezért kaptam kedves Svájcban élő barátaimtól a Schwarze Loch, azaz Fekete Lyuk becenevet. Azon a nyáron, amikor megismerkedtünk, több alkalommal is kiborítottam őket azzal, hogy mennyit tudok enni. Nagyjából a négy tagú család napi adagjának a kétszeresét puszítom el minden gond nélkül, és természetesen utána feltöltöm a desszert-gyomromat is, ami egy különleges szervem.
A gasztronómia iránt érzett szerelmem vezetett el ahhoz, hogy megszülessen ez a blog. Mert nem csak főzni és enni szeretek, de írni is, így hát leírok nektek mindent: recepteket, véleményeket, gasztro-élményeket.
Fogyasszátok szeretettel:
- Orsi
A Fekete Lyuk története, avagy kapcsolatom a gasztronómiával
Egészen gyerekkoromra vissza tudom vezetni a főzés és az evés szeretetét. Olyan 4-5 éves lehettem talán, amikor már a hokedlin állva paníroztam a rántott húst és imádtam, hogy akár az öklömet is ki lehetett volna rántani, akkora mócsing lett rajta a végére. Valahol itt kezdődött minden…
Aztán ott folytatódott, hogy kamasz koromra sikerült igen válogatóssá válnom. A szüleim mindketten remek szakácsok, mindig nagyon finomakat főztek, csak akkoriban nekem épp semmi nem volt jó. Ezért aztán mikor ráuntam a szendvicsre, inkább megtanultam főzni, és egyre jobban szerettem a konyhában sürögni-forogni.
Enni mindig is szerettem. A gyerekkori képeim közt van, amin nyakig tejfölös vagy épp fülig Nutellás vagyok, vagy egy kilós kenyeret fogok az ölemben (ami alig kisebb nálam), és próbálok belőle kitépni egy nagyobbacska darabot. Családi legenda, hogy a nagymamám által lelkesen, csak nekem elkészített tejbegríz helyett a csípős halászlevet választottam a vasárnapi ebédnél.
Azt hiszem, a családomnak köszönhetek mindent. Nálunk mindenki jól főz és mindenki imádja a hasát. Ebben nőttem fel, miért pont én különböznék, nem igaz? ☺ Mára azonban igazi hedonistává értem, aki imád mindent megkóstolni, kipróbálni, és enni-enni-enni sokat, sokszor, bármikor.
Nem vagyok egy salátás lány, nem figyelek az egészséges táplálkozásra, nem diétázom. Most még örülhetek, mert ez nem különösebben látszik rajtam (a sport hiánya annál inkább). Igen, tudom, majd elmúlik, még pár év és ennek vége, leszek én még kövér ember, stb. Ezt már sokszor meghallgattam.
Viszont annál, hogy nem nagyon vannak rajtam plusz kilók csak egy dolognak örülök jobban: hogy nincs semmilyen ételérzékenységem. (Most ezt lekopogtam.) És amíg nem is lesz, addig marad a hedonista életmód. Körülöttem már szinte nincs is olyan ember, akinek ne lenne glutén-, tojás-, tej-, élesztő-, laktóz allergiája/érzékenysége, inzulin rezisztenciája, cukorbetegsége, és még isten tudja milyen baja. Ha ezt a statisztikát veszem alapul, egyszer talán engem is utolér a vesztem, addig viszont eszek! Mindent és sokat!
Épp ezért kaptam kedves Svájcban élő barátaimtól a Schwarze Loch, azaz Fekete Lyuk becenevet. Azon a nyáron, amikor megismerkedtünk, több alkalommal is kiborítottam őket azzal, hogy mennyit tudok enni. Nagyjából a négy tagú család napi adagjának a kétszeresét puszítom el minden gond nélkül, és természetesen utána feltöltöm a desszert-gyomromat is, ami egy különleges szervem.
A gasztronómia iránt érzett szerelmem vezetett el ahhoz, hogy megszülessen ez a blog. Mert nem csak főzni és enni szeretek, de írni is, így hát leírok nektek mindent: recepteket, véleményeket, gasztro-élményeket.
Fogyasszátok szeretettel:
- Orsi
0 megjegyzés: